2016. október 23-án, éppen 60 évvel a szovjet diktatúra elleni tiltakozásból kibontakozó magyar forradalom kitörése után került sor a hágai Kloosterkerkben a szabadságharcról megemlékező hollandiai nemzeti ünnepélyre.
Gábor Dzsingisz volt holland államtitkár, a Hollandiai Menekültszervezetek elnöke a következő beszédet mondta el:
Nemrég felkértek egy cikk megírására a következő címmel:
‘Elmenekültünk… és aztán’?
A következőt írtam:
Amikor 1956. november 4-én édesapámmal a templomba indultunk, egyáltalán nem volt szándékomban elhagyni az országot. De hazafele menet, 11 óra körül, a templom közelében elhelyezett hangosbeszélőkből hallottuk, hogy a Vörös Hadsereg megszállta Magyarországot.
Apám rövid ideig gondolkodott, és azt mondta „Édesanyáddal, húgoddal és az ő két lányával azonnal elhagyjátok az országot. Én itt maradok, hogy harcoljak a szabadságért, és ha kiűztük az oroszokat, visszajöttök.
Délután már robogott velünk egy nagy teherautó, tele asszonyokkal és gyerekekkel, az osztrák határ fele egy menekülttábor felé.
Két hét múlva Juliana királynő fogadott minket Utrechtben. Köszöntő szavait ezzel zárta: “Isten, áldd meg a magyart!”, himnuszunk első sorával.
A királynői fogadtatás után egy héttel már az iskolapadban ültem. Nijmegenben egy internátusban kezdődött el életem új korszaka. Körül voltam véve velem egyidős fiúkkal, akik mindent megtettek, hogy hamar megtanuljam a holland nyelvet. Jóindulatúak és előzékenyek voltak az első pillanattól kezdve. Három héten belül befogadtak a holland társadalomba. E feltételeknek köszönhetem sikeres beilleszkedésemet.
Kérem, ne higgyék azt, hogy az én történetem különleges. Az erőszak és diktatórikus uralom elől több mint háromezer magyar menekült érkezett Hollandiába. Mindnyájan, függetlenül attól, hogy diákok, mérnökök, szabadságharcosok, bányászok, vagy egyedülálló anyák voltak, új hazára és meleg otthonra leltek ebben a csodálatos országban. És ezt a meleg fogadtatásnak és segítségnek köszönhetjük. Köszönjük a holland társadalomnak, most 60 év után is, nagyon hálásak vagyunk érte. Ebből tanulhatunk a jövőre való tekintettel is.
Miről volt akkor szó?
Amikor ’56-ról beszélnek, többen magyar lázadásról beszélnek. Én nem, hiszen ezzel törvényesítjük azt az uralmat, ami ellen fellázad a nép. Nem egy törvényes hatóságról, hanem egy diktatúráról volt szó. Bűnös magyar hűbéresekről, akiket a Szovjetunió katonai hatalma segített nyeregbe.
Mások magyar forradalomról beszélnek. De az magába foglal egy fordulatot, változást, ami sajnos nem következett be. Ezért én ezt szívesebben szabadságharcnak nevezem. Ez jobban illeszkedik a magyar hagyományba, mert 1526 óta szinte megszakítás nélkül szabadságharcot vívunk. 150 éven keresztül az előrenyomuló, mindent elpusztító ottománok ellen dél irányából, aztán 230 éven keresztül a Habsburgok ellen nyugat felől, aminek a csúcspontja az 1848-as forradalom volt. Radikálisan gondolkodó lázadó fiatalok követeléseiket 12 pontba foglalták össze. Az ’56-os szabadságharc követelései nagyon hasonlóak voltak a több mint száz év előttiekhez.
Követelték a szovjet csapatok azonnali kivonulását, a politikai foglyok kiszabadítását, amnesztiáját és rehabilitációját. Kérték a jogállam megvalósítását és azok elítélését, akik a visszaélésekért és a terrorért feleltek. Demokratikus választásokat akartak, többpártrendszert, teljes sajtószabadságot és szólásszabadságot. Mind olyan követelések, amik nekem, szabad holland állampolgárnak, ma nem hangzanak furcsának, ésszerűtlennek vagy esetleg radikálisnak.
De a szabadságért folytatott harcnak sok áldozata volt.
Több mint 20 000 ember sérült meg az egyenlőtlen harcban a katonai túlnyomás ellen.
2 500 szabadságharcos esett el. 35 000 embert zártak börtönbe, 350 embert kivégeztek és 1 000 embert a Szovjetunióba internáltak. Ezen az emlékünnepélyen tisztelettel és hálával gondolunk rájuk, mert nekik köszönhetjük, hogy ma szabadon és békében élhetünk.
Több mint 200 000 magyar menekült külföldre. És vajon az akkori menekült annyira más, mint a mai menekült?
Vajon a háborús menekülteket, akik elhagyták otthonukat, családjukat, másképp kell fogadni amint annak idején? Vagy van párhuzamos vonás?
A mai körülmények mások, mint az akkori körülmények.
Az akkori menekült az egyeduralomra törekvő, zsarnoki kommunista ideológia elől menekült, amit a Szovjetunió katonai erőszakkal kényszerített rá. A nyugati világ a második világháború után a Szovjetunió hatáskörébe került, elnyomott népekkel szolidaritást vállalt.
Ma a két nagyhatalom katasztrofális összeütközése helyett a különböző világrészeken történő regionális fegyveres összeütközésekről van szó. Ennek az eredménye a nagy menekülthullám, a nagyszámú menekült, aki a jobb életben reménykedik.
Az akkori menekült más, mint a mostani menekült?
Hadd idézzem fiatal kolleganőmet, Haweya Abdillahi-t. Ő annak a Hollandiai Menekült Szervezetek alelnöke, melynek én vagyok az elnöke. Gondolata szervezetünk hitvallása lett:
„Menekült vagyok. Amikor ide jöttem elmeséltem a menekülésem történetét. Az emberi jogok megszegésének a hírnöke vagyok. Magyarországról, Csehszlovákiából, Chiléből, Argentínából, Iránból, Irakból, Törökországból, Afganisztánból, Szomáliából jöttem. A szabadságért, a békéért, az emancipációért harcolok. Az egyenlőtlenség, a zsarnokság, a félelem, az elnyomás, a diszkrimináció ellen harcolok. Egy másik, jobb világért harcolok mindenhol és mindig, itt és most. Egy változásért dolgozom, értékeim a tisztelet, a méltóság, a kölcsönösség.
Hiszek az egyetemes emberi jogokban. Ez mindenkire mindenhol érvényes, megkülönböztetés nélkül. Elutasítom azt a gondolatot, hogy a kultúra, a nem, az életkor, a származás vagy a nemzetiség éles határt húzhat az emberek között. Kinyújtom a kezem, hidat építek, és a közös célért harcolok: szabadon és békében élni”.
