„Ami hiányzik, az a tiszteletteljes és kiegyensúlyozott párbeszéd”
Mélyen megdöbbentem, amikor a magyar demokrácia legitimitását megkérdőjelező tudósításokat olvastam. A demokratikus eljárások eredményeinek kritizálása helyett megfelelőbb lett volna nyitottságot tanúsítani a közös európai projektünk keretén belül képviselt más álláspontok megismerése iránt.
Ahhoz, hogy megértsük ezt a közös európai projektet, fontos, hogy beszéljünk különböző történelmi hátterünkről is. Közép-Európa történelmét az elnyomás határozta meg. Az oszmánok terrort, a szovjetek pedig horrort hoztak magukkal. Noha szerettük volna, megfosztottak attól az előjogunktól, hogy a saját sorsunkat mi magunk határozzuk meg. Ez egy olyan sajátos érzékenység, amelyet sokan Nyugat-Európában képtelenek megérteni. Soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy európai jövőnket közösen, egymással egyenlőségben kell formálnunk.
Be kell egyúttal azt is látnunk, hogy a közhiedelemmel ellentétben az Európai Unió nem liberális ideológiai eszméken alapult, gyökerei a kereszténydemokrácia örökségéből táplálkoznak. Ugyanakkor a demokratikus folyamatok egyes országokat, mint pl. Hollandiát a liberalizmus irányába mozdítottak el. A kereszténydemokrata gondolkodás azonban legalább éppolyan mértékben járult hozzá a demokráciához, mint a liberalizmus. Orbán Viktor miniszterelnök gyakorta hibásan idézett beszéde az illiberalizmusról nem veti el a liberalizmus olyan alapelveit, mint az egyéni szabadságjogok, a közösség érdekeit azonban az egyén érdekei elé helyezi. Nyugati partnereink soha nem fogadták ezt el vagy tanúsítottak kellő megértést e felfogás iránt. A demokrácia hanyatlását kikiáltó narratíva éppen ennek az elutasításnak az eredménye.
Ennek ismeretében ezúton szeretnék számos alaptalan kritikára válaszolni. Elsőként alá kívánom húzni, hogy Orbán Viktor miniszterelnök az antiszemitizmus kérdésében a zéró tolerancia elvét alkalmazza. Az ő kormánya volt az, amelyik – csupán néhány példát megemlítve – a holokauszttagadást büntető törvényt fogadtatott el, kötelezővé tette az iskolai holokausztoktatást, továbbá magyarországi és határon túli zsinagógák és zsidó temetők felújítását célzó kormányprogramot hirdetett meg. A magyarországi zsidó közösség Közép-Európa legnagyobbika, több tucat zsinagógája és az óvodától az egyetemig tartó oktatási intézményrendszere van, továbbá az évente megrendezett budapesti Zsidó Kulturális Fesztivál a főváros egyik legnagyobb és legnépszerűbb eseménye. Ezeket az erőfeszítéseinket izraeli barátaink is nagyra értékelik. Mialatt pedig Nyugat-Európában zsidó intézményeket és éttermeket ér támadás, vagy azok fokozott rendőri felügyelet alatt vannak, ilyen védelemre Magyarországon nincs szükség. Mindezek ellenére és legnagyobb megdöbbenésemre hazámat továbbra is az antiszemitizmus vádjával illetik. Ezek a rágalmazások nemcsak, hogy felháborítóak, de egyszersmind rendkívül sértőek is.
Egy további vád, amelyről hallani lehet, azt rója fel, hogy a magyar kormány manipulálta a választókörzeteket, amikor azok számát 176-ról 106-ra csökkentette 2011-ben. Ez egyszerűen valótlanság. Mindenkit szeretnék arra bátorítani, hogy a Google képkereső segítségével egyszerűen keressen rá a „gerrymandering” kifejezésre. Ezeken a képeken látni fogja, mit is jelent valójában a választókörzet manipuláció. Ezzel szemben a magyarországi választókörzetek az Alkotmánybíróság 2005-ös szigorú irányelvei alapján kerültek átalakításra, annak biztosítására, hogy minden képviselőre kb. 76.000 választópolgár jusson. 70%-os választói részvétel mellett a kormányzó pártszövetség félmillióval több szavazatot kapott, mint négy évvel ezelőtt, ez az eredmény önmagáért beszél, még akkor is ha ez egyeseknek ez nem tetszik. Abban az esetben pedig, ha a magyar választási törvény – amelyet számos más jogszabályunkhoz hasonlóan európai partnereink részletesen megvizsgáltak - az Egyesült Királyságban alkalmazott “a győztes mindent visz” rendszeren alapulna, a kormányzó pártszövetség a mandátumok 85%-át szerezte volna meg.
A magyar nemzetgazdaság sikere pedig egy olyan pozitív eredmény, amelyről a legjelentősebb orgánumok nem tudósítanak. 2010-ben Orbán Viktor miniszterelnök egy összeomlás szélén álló gazdaságot örökölt, kevés hiányzott ahhoz, hogy a görögországihoz hasonló, államcsődöt eredményező helyzetbe kerüljön Magyarország. A hivatalba lépése óta eltelt nyolc év eredményei önmagukért beszélnek: a munkanélküliségi ráta rekordalacsony szintet ért el, a GDP növekedés meghaladja az EU-s átlagot és az államadóság is folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. Gazdaságpolitikánk egyik alapelve a kiszámítható államháztartás melletti elkötelezettségünk, így nem meglepő, hogy ennek eredményeképpen az országgyűlési választást követően a magyar részvények indexe is erőteljesen emelkedett a tőzsdén.
Tekintettel arra, hogy az EU többéves pénzügyi kerete szintén egy folyamatosan napirenden lévő kérdés, úgy gondolom, fontos azt is kifejteni, hogy az uniós kohéziós alapokat eredendően milyen céllal hozták létre. Egyesek úgy beszélnek ezekről az alapokról, mint a nettó befizető tagországoknak az EU kevésbé tehetős tagjai részére juttatott jótékony adományairól. Ez azonban ténybeli tévedés. Ezeket az alapokat valójában az 1970-es években hozták létre az EU déli tagállamai kohéziójának elősegítése és az Unión belüli gazdasági fejlettségbeli különbségek áthidalása érdekében. Ez ugyanis segíti a közös piacot is. A kohéziós támogatásokért cserébe a kevésbé fejlett tagállamok megnyitották piacaikat az EU valamennyi más országának vállalatai előtt. A nyugati vállalatok ennek köszönhetően tekintélyes haszonra tettek szert, egyúttal új piacokhoz és új, magasan képzett munkaerőhöz jutottak. Mint ahogy Günther Oettinger, költségvetésért és emberi erőforrásokért felelős uniós biztos nyilatkozta a közelmúltban: ”A költségvetési politikát nem szabadna politikai büntetésként használni. A strukturális alapok az elmaradott régiók versenyképességének erősítését szolgálják. Az EU által Lengyelországnak folyósított minden egyes euró pedig végül döntően a német gazdaságba áramlik vissza”.
Végezetül a magyar civil törvénnyel kapcsolatban szeretném kifejteni a következőket. Miközben sokan azért kritizálják a jogszabályt, mert feltételezésük szerint az a civil szervezetek működését korlátozza, ez a valóságtól teljesen elrugaszkodott álláspont. A Velencei Bizottság véleménye szerint az átláthatóság követelménye törvényes cél. Mindazonáltal, függetlenül attól, hogy honnan kapják a támogatást, a nem-kormányzati szervezetek teljesen szabadon működhetnek a jövőben is. Hasonló törekvést fedezhetünk fel Hollandiában is a „nemkívánatos” külső beavatkozás visszaszorításáról szóló politikai vitában. Nem tudom mire vélni, hogy ha Magyarország kívánja erősíteni az átláthatóságot, az miért xenofóbia, míg ha Hollandia teszi ugyanezt, az miért pusztán a szabadságjogok védelme.
Az is feltűnt számomra, hogy itt Hollandiában a magyar kormány érvelését automatikusan visszautasítják, ráadásul még megjelenési lehetőséget sem biztosítanak véleményünknek. Ez meglehetősen furcsa, különösen a jól ismert holland „polder-modell” ismeretében, amely alapján egy problémát minden érintettel minden szempontból meg szokás vitatni. Ami hiányzik, az a tiszteletteljes és nyitott párbeszéd. A túlnyomóan egyoldalú panelbeszélgetések és a miniszterelnökünk arcon köpésére irányuló javaslatok helyett a tiszteletteljes és kiegyensúlyozott párbeszéd segítené egymás jobb megértését. Nem ez lenne a nemes cél olyan országok esetében, akik egységesek a sokféleségben?
